KoUsagi: Amit el kell mondanom
Gyűrűk ura fanfiction

>>A sorozat harmadik része. Az a bizonyos első csók, melyről Legolas emlékezett meg az A kapunál-ban... Most KoUsagi szemszögéből! Sok-sok vallomástétel, kétségek közti vergődés, szerelem... Szóval minden. Ja, és megismerheted KoUsagit: nem az a tipikus multiverzum-csaj akinek eddig gondol(hat)tad, erről biztosíthatlak! ^.- Jó szórakozást!

********************************************************************************************************************
mottó:" I wear a disguise, I'm just your average Jane/The super doesn't stand for model, but that doesn't mean I'm plain ..."
Superchic[k]:One-girl Revolution
(magyarul: "álcát viselek, neked csupán egy átlagos Jane vagyok/ a szuper nem a modellre utal, de ez nem jelenti, hogy egyhangú lennék") 


Fuss.  Fuss tovább. Mondom tovább. Nem megy. Már lélegezni sem bírok.

Hirtelen belémhasít a felismerés: én utálok futni! Szívből!
Néha jól tud esni, de hosszú távon? Kétségtelenül nem.

Az első másodperceben elkaphattál volna. Vajon miért nem tetted?

Hallom örömteli kacajod a haátam mögül. Mily lassan haladsz most, csak az én kedvemért! Hogy merészelsz gúnyt űzni belőlem? Ezt nagyon nem bírom. Azt szeretem, ha incselkednek velem, de azt már kevésbé, ha kigúnyolnak.

Különösen, ha a testem gyöngesége a gúny tárgya.

Szeretett és gyűlölt testemé.
Van rajtam vagy tizenöt kiló plusz súly, szépen elraktározva a zsírszövetekben, ahogy kell. Különösképp a fenekemen és a combomon. Még jó, hogy a felsőtestem jobb formában van, bár az sem a legkarcsúbb a világon. Nem is beszélve a csöppet dundi karjaimról és ujjaimról.

Igen, ez vagyok én. Az alakom igen messze van a tünde ideáltól; bár én akkor is imádom nőies vonalaimat, melleimet, és az erős csontozatom és izmaim, melyek erőmet adják.

És csak ámulok, mégis hogy tudtál úgy nézni rám, mintha magadénak akartál volna...

Bizony, kedvesem. Láttam. Sokkal óvatosabbnak kéne lenned az ember-nőkkel. Bennünk is van némi megérzőkészség.
Elkuncogom magam. Talán be sem vallanád, önmagadnak sem, amit tettél, s meglehet, öntudatlanul cselekedted, engem nem lehetett átejteni, ó nem. Annál jobban ismerem a férfi nemet.

A csudába. Már megint kifulladtam. Szúr az oldalam, s a lábaim is fájnak. Ezek a hájas izék. Fantasztikus - vigyorgok kínomban, de ne, lassítok. Elszánt vagyok.

A szívem egyre gyorsabban és hangosabban ver, ahogy közelebb és közelebb jutok ahhoz a vízeséshez.
Nem lesz ez így jó. Teljesen megőrültem. Nem kéne megtennem...
Az egy dolog, hogy összebarátkoztunk - valamennyire hasonlóan gondolkodunk és a beszélgetéseink is mindig nagyszerűek, gyakran egymás "húzásába" torkollók... Nos, az az igazság, könnyen barátkozok fiúkkal, ha megfelelő hangulatban vagyok.
Viszont elkezdtelek még jobban szeretni, és ez az én végzetem. Széttépnek a kétségeim; nem hiszem, hogy képes vagyok arra, hogy valaki belémszeressen.
Csupán a külsőm miatt; amelyől kiráz a hideg.

Ismerem a Férfiakat. A kicsiny, törékeny, gyönyörű nőkkel törődnek. A külcsín az első. Aztán jöhet a lélek. Oh, mennyit tapasztaltam ezt! Két kezemen nem tudnám megszámolni! Lehetek bármilyen kedves lány, ha nincs meg a megfelelő külső... semmi esélyem, még ha nem is vagyok egy barlangi troll, csupán egy csöppet különbözök a tipikus, nádszálkarcsú Miss Tökéletesektől. 
Te meg egy elképesztően kívánatos tünde vagy (oh, én, a képmutató!), így hát a probléma még súlyosabb.

Oh, hogy utálom a világot!

Oké, oké, állj. Túl messzire mentem. Reális kell legyek. Kedvelsz. Tudom. De... én szeretni akarlak, szerelemmel! Tudsz szeretni? Csak remélhetem... Emellett,már annyiszor megbántottak...

Itt lennénk. A vízesés. Remek.

Gyöngének érzem magam. Ezt nem tehetem meg! Nem szabad! Végülis, harcoslány lennék!
Besétálok a sziklafalhoz, az alázúduló víz mögé (mily nagyszerű szó:'sétálni'!), mely olyan, mint egy ezüstös függöny. Oh, milyen giccses! Nem jó... Mily olcsó! A csudába is, egy sokkal-sokkal eredetibb hely kell!

Oh nem. Túl késő. Itt vagy közvetlenül mögöttem. Megátkozom a tündék gyorsaságát. Most már el kell mondanom neked. Ha egyszer rám jön, nem számít, hány férfi nevetett az arcomba, törte össze a szívem, miközben tudtam, mindenért az alakom a hibás...
Vagy hogy egy nem-túl-tökéletes pofika tulajdonosa vagyok, ami szerintem egész ugyan egészen aranyos, mégha néha kicsit dundinak is tűnik.
Mindezekáltal, vallomást téve, nem kaptam csak nevetést, sajnálatot és hitetlenkedő pillantásokat.
S mégis, újra meg fogom tenni. Ez vagyok én. Elrejthetem én egy darabig imádatom tüneteit, de ki kell fejeznem, amit érzek, szavakban.
Még egy sóhaj hagyja el ajkam, és megfordulok.

Jaaaj! Te... Mindig elámulok, hogy tudsz folyton-folyvást úgy kinézni, mint egy angyal! S ezekben a különleges fényviszonyokban, ezüst hullámminták ragyogásával arcodon... ellenállhatatlan vagy!
Az ilyen pillanatokban, és csakis ezekben, olyan ideges leszek, hogy megnémulok.

Oh, miért nem szólsz egy szót se? Talán a tündék olyan érzékenyek a természetre, hogy ez a valóban varázslatos hely lezárta ajkaid...

Oké. Most. Kimondom.

Hajammal játszadozom... ezzel az idétlen, félig hullámos, félig egyenes, majdnem-arany hajjal. Végül elengedem, hagy hulljon alá, ahogy a gravitáció szeretné.
Ajkamba harapok (abba a testrészembe, melyet igazán szeretek, mivel puha érzéki, és egy szexi vörös árnyalatban ég mindenféle rúzs nélkül).

-Legolas, én... én... -a csuda. Úgy nézel rám, hogy kiráz a hideg. Hagyd abba.
O-óó. Most meg a szemöldök-dolog. Tudtad, hogy ettől a kis mozdulattól minden nő a lábaid elé borulna?
 Egy másodperc alatt.
-Igen, KoUsagi?
-Én, én... -ilyen nincs. Most már kimondom! - Én... aishiteru! ('szeretlek', japánul)
Vége.
Ezt a nyelvet biztos nem ismeri. Az én hülyeségem. Még egy valaki, aki kinevet.
Szép volt, szép mint mindig.
-Hogyan? - jó válasz, Legolas. Rendben, ne emelgesd rám a szemöldököd. Ebben a szent pillanatban elmondom.
-Csak azt akartam mondani, hogy meglehet, hogy egy egészen kicsit kedvelek valakit, aki te vagy - már megint túl gyorsan beszéltem. Zavaromban elfordítom a fejem, s a sziklákat vizsgálgatom figyelmesen. Most már el lehet temetni. Nyugodjak békében. Közöljétek Miya-channal és a többiekkel, kérlek.

-Azt hiszem tudom, hogy érted.
Mit mondott az imént?!? Oh nem, oh nem, oh nem. Milyen hangosan fog nevetni! Nézni sem merem.
-...És én is hasonlóan érzek irántad.
Nagyszerű. Most már a képzeletem is játszik velem. Szerintem megőrültem.
-Nanii? -Felnézek. Ha úgyse vagyok magamnál, nem számít milyen nyelvet beszélek, ugye?
-KoUsa... én...
Oh, mily nehezen mondod ki. Gyerünk! Segíthetek? Íme a választási lehetőségek: utállak, sajnállak, Kedvellek De, Fontos Vagy De Nem Úgy ... Válassz, édes, és égess meg. Olyan keserű iróniával nézek a szemeidbe, ahogy csak tudok.
-Nem érted, kedvesem? - Milyen aranyosan beszélsz hozzám; jobban teszed, ha nem bántasz meg. Fogadni mernék, úgyis meg fogsz.
Megrázom a fejem, válasz gyanánt. Újra lenézek, felkészülve mindenre, felvértezve régmúlt sebekkel és egy másik világ engem vigasztaló barátainak gondolatával...

Megérinted államat azokkal a finom s mégis erős ujjaiddal, és gyöngéden felfelé fordítod arcom, úgy, hogy egyenesen a szemedbe kell néznem.
Jaaaj. Micsoda olcsó jelenet. Bár be kell vallanom, élvezem...
-Szeretlek - hagyja el ajkad a szó, s közben azok a meleg, bölcs szemek csordultig telnek szomorúsággal, mely mélyebb, mint az óceán.
Ó, mennyire megértem ezt a melankolikus tekintetet. Magam is ugyanazt a gyászt érzem...
De ugyanakkor elborít egy másik érzés, ami minden bánatot fölülmúl, s messze van bármely szótól, amely örömöt valaha leírt..
Megragadom a pillanatot, mint mindig. Nem törődök a végzettel!
Megcsókollak teljes erőmből, miközben hagysz egy könnycseppet földre hullni...