Miya: Az Aranykirálynő A trónteremben sétálok. Csizmám sarka minden egyes lépésemnél hangosan koppan a padlón, a ruhámról lelógó rojtok megcsörrennek. Az energiám egyre fogy, az Ő ereje ezzel szemben percről percre növekszik. Egyre gyakrabban tapasztalom azt, hogy bizonyos időszakokra nem emlékszem. Akárha aludnék. Furcsa… Mintha kettős életet élnék. Mintha egy másik személy lakozna a testemben. Elfintorodom. Nem is mintha… Megállok, az ablakhoz sétálok. Semmi. Semmi, semmi, semmi. Sötétség. Koromfekete, mindent átitató sötétség. Félelmetes. …Az űr… Kétségek gyötörnek. Biztos, hogy ezt kellett tennem? Biztos, hogy helyesen cselekedtem? Hisz ez tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak. Legalább is akkor… Fanyarul elmosolyodom. Már azt sem tudom, mit miért csináltam. És mit miért csinálok. Halk sóhaj hagyja el a számat. Kezemet az üveglapra helyezem. Milyen sima! Olyan egyszerű lenne belőle szabadulni!… De engem nem csak az üvegfal tart vissza. Lenézek a kezemre. Csuklómra arany karkötő simul. Bilincs. Aranyozott bilincs… Annyiszor… Annyiszor próbáltam már szabadulni. Eltörni a bilincseket, és újból repülni. Szabadnak lenni… De nem sikerült. Az Ő akarata mindig erősebb volt. Olyan… Felkiáltok, hirtelen fájdalom hasít a fejembe. A kezem lassan lecsúszik az üveglapon, a padlóra rogyok. Minden egyes levegővételért meg kell küzdenem. Zihálok, remegnek a karjaim. Lehajtom a fejem, izzadtságcseppek gyöngyöznek a homlokomon. Aranyvöröses tincseim lágy hullámokban omlanak le a vállamon, hátamon és terülnek szét a földön. Lenge, hófehér ruhámat a testemhez tapasztja a verejtékem. A fájdalom amilyen hamar jön, olyan hamar el is múlik. Égzésem lelassul, reszketek. Fázom. Egyedül nem bírok vele. Hamarosan jön a következő hullám és azt már nem birom ki. Körülölel a sötétség. Harcolok ellene, de… Egyre közelebb jön. Egyedül nem tudom. Egyedül nem tudom megcsinálni. Miért vagyok egyedül? Miért?!… …Egy könnycsepp gördül le az arcomon… Érzem, amint a fehér ruhám eltűnik, helyét arany vértezetű fuku veszi át. Hajam kontyba csavarodik, fejemen színarany korona jelenik meg. Felállok, határozott léptekkel a trónomhoz sétálok. Tekintetem érzelmektől mentes, csak a gyűlöletet lehet belőle kiolvasni. Gyűlöletet a világ iránt. Ez már nem én vagyok. …Elég! Nem akarok itt maradni! El innen, el innen… Messzire… Ahol nem találnak meg. A világ, az élőlények iránti szeretet… Csak ez maradt érintetlenül. Ezt nem adom Neki… Becsukom a szemem és elrugaszkodom a földről. Lassan emelkedek, egyre magasabbra… Repülök. Hosszú hajam lebeg a szélben. Kinyitom a szemem, ajkaimon gyermeki mosoly játszik. Szabad vagyok… Újra szabad vagyok… Keresnem kell egy helyet, ahol nyugalom van. És béke. Szemem addig pásztázza a sötétséget, míg nem megakad egy apró bolygón. Igen… Tökéletes… A kicsi bolygó felé veszem az irányt. Akár egy aprócska sziget az óceánban… Az egyetlen remény a túlélésre. Sebesen közeledek felé. Már látom is a földfelszínt… Tele van virágokkal. Mesés. Mielőtt még nekimennék a talajnak, az utolsó pillanatban letámasztom a kezeimet és az ég felé lököm magam. Más testrészemmel nem is érintem a földet. És hosszú idő után először nevetek önfeledten. Végül aztán lecsillapodom, lassan leereszkedem. Letérdelek a virágrengeteg közepébe, félénken megsimítom az ujjammal az egyik virágszirmot. Egy pillanatra megremeg, majd a szemem láttára kinyílik. És egy gyönyörű kristály lebeg fölötte. Egy senshi csillagkristálya… Milyen fényes!… Csodálatos. Óvatosan visszahelyezem a szirmok közé, melyek azonnal össze is záródnak. Lepkék szálldosnak körülöttem, a szivárvány minden színében. Elnézem röptüket, csodálom kecsességüket. Hihetetlen nyugalom száll meg. Érzem a békét. Akarom a békét. Mert szeretem ezt a világot. Minden egyes élőlényt szeretek rajta. És ekkor végre megértettem. Lassan felállok, a mellkasom elé emelem a karjaimat. Ezt a szeretetet, az élni akarást… A reményt kell útjára engedem. A fényt. Hogy segítsen a többi senshinek a harcban. Mert ezzel és a senshi erejével le lehet győzni Őt. Két kezem között megjelenik egy arany virág. Szirmai kinyílnak, belsejében egy fénylő kristály lebeg. Ha szabadjára engedem, védtelenül maradok a sötétség ellen. Engem nem kímél, bekebelez. De nem érdekel. El kell juttatnom valakihez. Valakihez, aki… …Tudom… Már tudom… Az ég felé emelem és kitárom a karjaimat, a kristály felemelkedik, arany fény vesz körül. Egyre távolodik tőlem. -Szállj! Szállj tova a galaxisban! Repülj el kis csillagom, remény sugara! Valakihez, aki befogad, kiben a szeret és igazságosság lakozik. Kiben él még a remény…- suttogom, mielőtt még szemem elől eltűnne a pici arany fénygömb. Kimerülten a földre rogyok. Fáradt vagyok. Elfáradtam a harcban. Pihenésre vágyom… …Aludni… …Feledni… Érzem, hogy körülölel a sötétség… …Újra az arany fuku feszít rajtam, a trónomon ülök. Előttem senshik fekszenek holtan, fölöttük csillagkristályaik lebegnek. Önelégült mosollyal az arcomon begyűjtöm őket. Most mindent visszakapnak! Gyűlölöm őket. Gyűlölöm az egész világot! Most már semmi sem állhat az utamba. És én leszek az univerzum ura! Én, én, én!!! Nevetésem csillapultával tanulmányozni kezdem a galaxist. Nézzük csak. Melyik rendszer legyen is a következő?… …Ez az utolsó. Hmm… Ez a kék bolygó. Érdekes… Sok senshi csillagkristályát érzem rajta. Ugyanakkor… Ez a fény… Sürget az idő. Sietnem kell! Anima- mates! …Hosszú, hosszú idő után magamhoz térek. Miért?…Mitől?… Mintha kívülállóként szemlélném az eseményeket. Előttem egy harcos fekszik, fölötte egy gyönyörű csillagkristály fénylik. Hihetetlen, milyen tiszta… Ő lenne az? Ő lenne az, aki tudna rajtam segíteni? Igen. Talán… Érzem a közelében a fényt. A reményt… És oly sok idő után felélesztem azt. A kezébe adom a fegyvert… …Nem… Nem lehet… Miért nem harcol? Nem értem… Tehetetlenül állok a virágok közt, a táj szépsége már nincs rám hatással. Értetlenül szemlélem a harcot. Harcolnia kell! Ha nem, veszíteni fog. De…az lehetetlen! Az…nem lehet! Ez az egyetlen esélye! Egyedül nem tudja megcsinálni! Egyedül… Harcolj! Harcolj! Kérlek! Könyörgöm… NEM! …Ürességet érzek… Meghalt bennem valami… Hihetetlen… A kezébe adom a fegyvert… Az egyetlen esélyt a túlélésre… Elfordulok a harcmezőtől. Kezem ökölbe szorul, könnyek folynak végig az arcomon. Lelkemben az ürességet a gyűlölet és a harag veszi át. A tehetetlenség és a kudarc miatt érzett mérhetetlen düh. Ajkaimra olyan szavak tolulnak, melyeket nincs időm átgondolni. És nem is akarom. Szerencsétlen! Gyenge!… Nem viselkedett senshihez méltón. Nem érdemli meg, hogy ezt a nevet viselje…Nem érdemli meg, hohy hozzánk tartozzon…-szűröm a fogaim közt. Nem hallom, hogy Ő is ugyanezeket mondja. Nem érdekel. Már semmi sem érdekel. Az utolsó lehetőséget nem játszotta ki. Pedig képes lett volna rá. Meg tudta volna csinálni! De… már késő. Vége… Mindennek vége… …Galaxia!… Ki?! Nem…Csak hallucináltam. Galaxia…! Mi?! Ki… Ki keres?… Nem érdekel. Hagyj békén! Kérlek!…Galaxia! Megfordulok. Nem hiszem el… Hogy tudott idáig eljönni? Látom körülötte a sötétséget. Érzem a kínt. És mégis… felém nyújtja a kezét. Segíteni akar. Érzem a belőle áradó fényt. A szeretetet a világ iránt. A reményt… Lehetséges volna?… Talán alábecsültem őt… Kinyújtom felé a kezem. Igen…Akarom a békét. Mert szeretem a világot. Szeretek rajta minden élőlényt, és azt akarom, hogy éljenek. Valahogy segítenem kéne neki. A virágszirmok kinyílnak és több száz, több ezer csillagkristály jelenik meg körülöttem és a lány körül. Aki közeledik hozzám. A sötétség menekül előle. Hát mégis csak ő az. Aki segíthet rajtam, aki segíthet az egész világon. Mert… a fény… belőle árad. Ideér, megragadja a kezem. Gyengéden, ám olyan erővel és határozottsággal, hogy ha akarnám se tudnám elengedni. És mosolyog. Be kell csuknom a szemem, a fény elvakít. És nagyon, nagyon hosszú idő után végre kiszabadulok a börtönből, a sötétségből. Szabad vagyok… Kedvesen rámosolygok a szőke angyalra. -Köszönöm. Köszönöm, Sailor Moon.- és még halkan hozzáteszem.- Azt hiszem, alábecsültelek. Szelíden néz rám és mosolyog. A tekintete… Tele szeretettel és megértéssel. Megkönnyebbülten sóhajtok. -Annyi kín, annyi szenvedés… Remélem, végre eltűnt. Vége, ugye? Mire ő halkan megszólal. -Nem… A Chaos visszatér oda, ahová tartozik. -Ahová tarozik?…-értetlenkedem. -Igen. Az emberek szívébe. Újra erőt vesz rajtam a fáradtság. -Akkor hát… Minden kezdődik előlröl… Újra harcolhatunk. Galaxia!- hallom enyhén szemrehányó hangját a fejemben.- Nem tanultál semmit? Majd most már mindenki számára hallhatóan, csendesen folytatja. -Bízzunk bennük. Hisz a remény is ott van minden ember szívében. Nem hiszem el. Benne kételkedtem volna? Hirtelen kitárja a karjait és kéri, „engedjem szabadon”a csillagkristályokat. Nézem őt. Érzem körülötte a fényt. Nézem ezt a kedves mosolyt.. Ez a gyermeki ártatlanság hihetetlen bájt kölcsönöz az arcának. Ugyanakkor mást is látok. Látom, hogy ki is ő valójában. Kedvesen rámosolygok és biztosítom róla, hogy ez csak természetes. Még egyszer megköszönöm a segítséget, majd az otthonom felé veszem az irányt a többi harcos lelkével együtt. Mosolygok. Nem csak azért, mert szabad vagyok. Hanem azért is, mert végre megtaláltam azt, akit kerestem. Tudta. Elejétől fogva tudta, hogy mit kell tennie. Mindent tudott. Mikor megfogta a kezem, mikor kiszabadított a börtönömből… az a fény…az a tekintet… Éreztem a hatalmát. Az erejét. Most már tudom, ki ő. Az Aranykirálynő nem vallott kudarcot, beteljesítettem a feladatom. Most már megnyugodhatok. Mert megtaláltam őt. Megtaláltam őt, akit hosszú idő óta kerestem. Vége